A Ház- és Lakástulajdonosok Egyesülete, mely történet a Kényszerbérbeadó Lakástulajdonosok Egyesülete alapításával kezdődött.

Egyesületünk története néhány, a tulajdonával szabadon nem rendelkező magánszemély önszerveződésével kezdődött, akik a „Rendszerváltásig” egyedileg küzdöttek a hatalom által kényszerrel létrehozott és fenntartott jogviszonyban lévő bérlőkkel. A rendszerváltást követően a tulajdonosok az Egyesülési törvénynek köszönhetően már „egymásra találva”, szervezetten vehették fel a küzdelmet a „jogviszony” létrehozója az állam, és kedvezményezettjei, a „bérlők” ellen.

Történetünkhöz tartozik, hogy eddigi tevékenységünk során sűrűn tapasztaltuk, hogy a társadalom, politikusok, médiák és a közélet jobb esetben közömbös, de sok esetben sajnos ellenségesen (irigyen?) viszonyul a tulajdonosi réteghez. Egyesületünk egy ilyen, a tulajdonosokkal szemben ellenséges környezetben volt kénytelen céljai elérése érdekében dolgozni.

Kényszerbérlet: Az olyan „bérleteket”, melyet a tulajdonos akaratától függetlenül, a tulajdonos tulajdona fölötti rendelkezését durván megsértve, a „bérleti” díjat durván bekorlátozva (sokszor a szükséges ráfordítási összegnél is alacsonyabb mértéken megállapítva), a felmondási jogot időtlen időre felfüggesztve hoz létre a hatalom – kényszerbérletnek hívjuk – e fogalmat egyesületünk alkotta meg, a kényszermunka analógiájára! Lényegét tekintve a két jelenség azonos, a kényszerbérleteben a tulajdona szabad használatától megfosztott tulajdonos (a kényszermunkán a szabadságától megfosztott állampolgár) akarata ellenére másoknak nyújt szolgáltatást, kényszerből másokat gazdagít a maga kárára.

Kényszerbérletek az I. Világháború alatt és azt követően: *

Az 1947-et követő kommunista államosítás előtt a tulajdon, lakás, bérlés egészen más volt, mint az államosítást követően vagy napjainkban.

Az I. Világháború előtt sok olyan nagytulajdonos volt, akiknek a tulajdonában több bérház, bérpalota volt, és még több olyan kis tulajdonos, akik egy vagy néhány bérbeadott lakást tulajdonoltak. Az iparosodó, nagyvárossá váló Budapesten ekkoriban nagyon sokan, tisztviselők, közszolgák, alkalmazottak, munkáscsaládok bérletben, bérlakásokban éltek.

Kényszerbérletek az I. Világháború alatt keletkeztek (akkor méltányolható céllal).

A családfenntartó férfiak a fronton harcoltak, hátra maradt, bérlakásban élő családtagjaik családfő és jövedelem nélkül nem tudták a bérleti díjakat fizetni, és a tömeges kilakoltatások elkerülésére a kormányzat felmondási tilalmat és lakbér stop-ot vezetett be, melyet a háború elmúltával és az elcsatolt területekről tömegesen érkező menekültek miatt egy ideig nem oldott fel. A gazdasági helyzet és az infláció miatt 1920-ra a bérleti díjak olyannyira elértéktelenedtek, hogy egy Budapesti, Nagykörúti, nagyméretű polgári bérlakás havi lakbér bevétele, egy körúti étteremben egy főre elfogyasztott vacsora árát sem fedezte.

Az akkori kormányzat érzékelve a problémát, átmeneti idővel, mindkét fél (tulajdonos, bérlő) érdekeit szem előtt tartva fokozatosan feloldotta a korlátozásokat és 1923-re visszaállt a korlátozások nélküli valódi „bérlakás piac”.

Kényszerbérletek a II. Világháborút követő kommunista hatalomátvétel után: *

A II. Világháború alatt nem került sor a bérletek I. Világháború alattihoz hasonló korlátozására.

A II. Világháborút követően a harcok és bombázások következtében nagyon sok lakás (tulajdonos által lakott és bérlakás is) megsemmisült, megrongálódott.

1945 és 47 között, míg a Szövetséges Ellenőrző Bizottság felügyelete alatt volt az ország, egy kapitalista jellegű újjáépítés kezdődött, a háború előtti tulajdonviszonyok tiszteletben tartásával.

1947-et, a kommunista hatalomátvételt követően azonban nagyon durva és erőszakos beavatkozást hajtottak végre a tulajdonviszonyokba, sok embert kártérítés és bármilyen kompenzáció nélkül megfosztva vagyonától (melyet eufemisztikusan államosításnak hívtak) és sok kedvezményezettet, sok esetben érdemteleneket vagyoni értékű jogokhoz juttatva. Az érdemtelen csak azért van említve, mert sok egész életében dolgozó magyart tettek nincstelenné, kifosztottá, internálttá és sok esetben az elrabolt javakat, jogokat az életükben soha nem dolgozóknak juttatva – a szocialista igazságosság hamis jelszavával.

Csak néhány érintett réteg a teljesség igénye nélkül:

Kommunista fő funkcionáriusok lakhatásának megoldása – ezt többnyire a volt vagyonos réteg palotáinak és vagyonának elkobzása, a tulajdonos (családostól) Hortobágyra vagy egyéb táborba internálása révén „oldották” meg (a nyugatra menekült vagyonos réteg üresen maradt palotáit, ingatlanjait, vagyontárgyait egyszerűen lefoglalták, birtokba vették). A pesti palotákba, budai villákba kommunista funkcionáriusok telepedtek be (Péter Gábor például egy VI. kerületi – Lendvai és Munkácsi út sarkán lévő villába).

Politikai okok (a kommunista hatalom társadalmi bázisának bővítése), miatt a kártalanítás és bármilyen kompenzáció nélkül elvett „államosított” paloták, villák, bérpaloták, bérházak, lakásaiba kedvezményezettjeiket költöztették, a bérleti jogviszonyokat, az I. Világháborús kényszerbérletekhez képest is, bérlővédőbb konstrukcióra szinte örökbérletre változtatták: a felmondás szinte lehetetlenné tétele mellett, családtagoknak örökölhető viszonnyá tették. A bérleti díj emelési lehetőségét erőteljesen korlátozták – kezdetben a fenntartási költségek közelébe, mely az infláció és az elmaradó lakbéremelések miatt mélyen a fenntartási költségek alá került. E konstrukcióból alakult ki a kényszerbérlet jeleket mutató „tanácsi bérlakás” rendszer – azzal a különbséggel, hogy a tulajdonos ekkor már nem magánember, hanem az állam lett – így a veszteséget, mely a fenntartás és a befolyó lakbérek közti különbségből adódott, most az állam volt „kénytelen” finanszírozni költségvetési pénzből. Ez a „veszteség” a rendszerváltás idejére oly mértékű lett, hogy az állam (a gazdasági rend átalakulása, gyengesége miatt) nem tudta a különbözetet költségvetési forrásokból fedezni. E több évtizedes „kötelezettség” alól az állam úgy próbált szabadulni, hogy a piaci érték tizedéért tulajdonba vehették a „bérlők” a lakásokat – ezt hívták „bérlakás privatizációnak”, mely a példátlanul alacsony ár miatt nagyon sikeres volt. Bár a „bérlők” sok esetben reklamáltak az elhanyagolt épületek és lakások miatt, a felháborodás mellé csak azt felejtették el mindig hozzátenni, hogy e lakásokat ők lakták le évtizedeken keresztül, jelképes bérleti díjak mellett.

Társbérlet: A bérpaloták egyes nagyobb lakásaiba, fizikai leválasztás nélkül több „lakót”, sok esetben több családot is költöztettek – több család, egy konyha, egy mosdó – mely konfliktusok tucatjának okozója volt, egymás elleni kiszorítós törekvésekkel – lélekgyilkos állapotok sokaságát megteremtve. A lakásállomány lassú bővülésével a társbérletek száma a 90-es évekre elenyésző lett.

A „klasszikus” kommunista Kényszerbérlet: Az olyan nagyobb méretű lakásokba (melyeknek a tulajdonosa szerencsés volt, mert nem internálták, de nem volt a kommunista rendszer kegyeltje sem) leválasztást követően általában a lakás nagyobb részébe, de több esetben (ha a tulajdonosnak egynél több lakása volt) a lakás egészébe a hatalom bérlőket telepített, a tulajdon meghagyása mellett. E „bérletekre” is ugyanazok a bemerevített, a „bérlő” számára rendkívül előnyös feltételek voltak érvényben, mint a „tanácsi bérlakásokra”, csak itt a magántulajdonosnak a saját jövedelméből kellett kipótolnia a fenntartás és a bérleti díj közti különbözetet.

A kényszerbérbeadó lakástulajdonosok szélmalomharca a hatalom által védett „bérlőkkel” szemben a „Rendszerváltás” előtt:

Több tulajdonos is próbálkozott a kényszertől megszabadulni, azonban a tulajdonos bárhova fordult (tanács, bíróságok …) a hatalom kezdetben megfélemlítéssel, majd a panaszok figyelmen kívül hagyásával, később terjedelmes, semmitmondó válaszokkal mintegy „elhajtotta” a tulajdonost, érdemben semmit nem kívánt tenni e megalázó, a tulajdonosnak napról napra kárt okozó helyzet javításáért, főleg nem a felszámolásáért.

Egy „elhajtó” válasz egy szocialista igazságügy minisztertől: (a csatolmány feldolgozása folyamatban)

Egy másik tulajdonos „dokumentált” küzdelme a rendszerváltás előtt (számtalan ilyen, szélmalomharcot vívó tulajdonos volt – a csatolmány feldolgozása folyamatban):

Helyszín egy a Körúthoz közeli társasházban található, 105 m2-es lakás, mely 65/40 arányban le volt választva (65 a „bérlő” javára).

A társasházi közgyűlés emeli a közös költséget, mely már a duplája a „bérlő” által lakott lakásra fizetett bérleti díjnak (az eseti kivetések teljes egészében a tulajdonost terhelték).

A tulajdonos egy nem túlzó bérleti díjat közöl a „bérlővel”, tekintettel az emelt költségeire, mintha szabad ember és szabad tulajdonos lenne.

A bérlő, e nem túlzó bérleti díj közlésre elutasító választ ad, hivatkozással arra, hogy őt a „törvény” védi jelenlegi „helyzetében”, és ő csak az állami tulajdonú lakásokra, az állam által megállapított lakbért hajlandó fizetni az általa lakott lakás a „kényszerbérlet” után.

(x)

A tulajdonos bírósági eljárást kezdeményez, beadványában hivatkozik arra, hogy neki „kell” finanszírozni a „bérlő”, egy magánszemély lakhatását és ez olyan, mint a kényszermunka.

Bírósági ítélet, melyben részleges béremelés és az évtizede „törvényi” környezetet is „leírja”.

(x)

Egyesületünk 1991-ben Kényszerbérbeadó Lakástulajdonosok Egyesülete néven alakult meg, ekkor kizárólag egy a tulajdonosi jogaiban durván korlátozott réteg (a kényszerbérbeadók) érdekeinek képviseletére.

Fővárosi Bírósági bejegyzés éve:              1991.11.05.

Bejegyzés száma:                                           3986

Egyesületünk tevékenysége:

Egyesületünk a rendszerváltást követően az elsők közt volt, az alulról szerveződő (minden külső támogatást nélkülöző – kizárólag tagdíjakból „élő”) szervezetek közt, amely már akkor Parlamenti lobby tevékenységet folytatott, amikor Magyarországon e fogalmat még kevesen ismerték.

Szakértői anyagainkat – tagságunk segítségével – megismertettük a Parlamenti képviselőkkel, az egyesület vezetősége (belső köre) pedig a közigazgatásban, az ügyben érintett minisztériumokban – Belügy és Pénzügy – az érintett osztályokon, főosztályokon és a médiában végzett tájékoztató és lobby tevékenységet – sok újságcikk és TV műsor foglalkozott a kényszerbérbeadás kérdéskörével.

(egyeztetés minisztériumok munkatársaival + Parlamenti frakciók vezetőivel, tagjaival)

Néhány az egyesület segítségét kérő tulajdonos levele, helyzetének leírásával:

(természetesen személyes adatok nélkül)

Megfogalmazott célunk elérése:

Az 1993. évi, LXXVIII. törvény, közismert nevén „Lakástörvény-ben” sikerült elismertetnünk ennek a sokszorosan hátrányos, ez idáig senki által nem képviselt tulajdonosi réteg érdekeit, mégpedig úgy, hogy a „bérletet” kikényszerítő állam pénzbeli segítségével az önkormányzatok juttatták lakáshoz a „bérlőket”.

Megdöbbentő volt számunkra, hogy minden szinten mennyire azoknak a „bérlőknek” az érdekeit védték, akik soha nem tettek erőfeszítést arra, hogy lakhatásuk legye, ingyen, más kárára teremtette meg az állam a lakhatásukat és évtizedeken keresztül annyit sem fizettek, amennyibe a tulajdonos kötelezve volt a „kényszerbérlet” fenntartására (a kérhető „lakbér” alacsonyabb volt mint a közös költség, és ha a házban többletfizetés volt, akkor a tulajdonosnak kellett fizetni, a bérlő legfeljebb röhögött a tulajdonoson).

A tulajdonos (természetesen?) semmi kártérítést nem kapott a több évtizedes korlátozás kárpótlásaként, ráadásul többnyire erősen lelakott lakást hagytak hátra a mindenki által csak kedvezményezett „bérlők(?)”.

A törvény megszavazását követően egyesületünk, tájékoztatta a tagságot és a hozzánk „bejelentkezett” sorstársakat, a törvény adta lehetőségekről, az önkormányzatoknál szükséges eljárásról, és erőnkhöz mérten egyes kerületi és városi csoportjainknál követtük és segítettük a törvény végrehajtását, a tulajdonosok birtokba jutását.

Névváltoztatás: A „Lakástörvény” Parlamenti elfogadását, és a kényszerbérleti jogviszonyok folyamatos felszámolását követően nevet változtattunk. Az új névvel, mely a Ház- és Lakástulajdonosok Egyesülete lett, a tevékenységi kör is kibővült, melyet a módosított alapszabály tartalmaz.

Fővárosi Bíróság bejegyzési éve:              1993.09.29.

                bejegyzési szám:                             3986 (névváltoztatás)

Bejegyzés a Parlamenti lobby listára:      1995.02.10.

                bejegyzési szám:                             SZ-VI/10/1/95

Adószám:                                                           18153385-1-42

Az ingatlanadó hírére (199x) a ház és lakástulajdonosok helyzetét elemző anyagot készítettünk, melyet tájékoztatásul megküldtünk minden parlamenti képviselőnek és a médiáknak (anyagunk nyilván az adott időszak aktualitásait tartalmazza, de alapvető állításai ma is aktuális).

1995 novemberében a Miniszterelnök úr felkérte egyesületünket, hogy az Országos Lakáspolitikai Tanács munkájában vegyünk részt, melynek feladata a Kormányzat Lakáskoncepciójának kidolgozása volt. A Lakáskoncepcióval kapcsolatosan több anyagunk is készült, melyeket parlamenti képviselőknek és a médiáknak is eljuttattunk.

1997 október 15. Társasházi törvényhez véleményezés

O – O

*