„A leszármazás, egyes szubkultúrákat leszámítva, sohasem jelenik meg önálló tényezőként, hanem úgy, hogy valamely jogok „háramlását” szabályozza, legyenek azok a tulajdonjog vagy az egyén státusát minősítő címek, rangok öröklési rendje, a közösséghez tartozás fejében élvezett politikai jogok és kötelességek, a felekezeti hovatartozás vagy a leszármazás alapintézménye, a törvényes házasság feltételeinek megfelelő rokonsági fok megállapításának regulái. Közülük a modern korban a tulajdonjog került előtérbe, ami a leszármazási elv érvényesülésének fő területét a polgári forradalom után a magánjog területére „süllyeszti” le.”

Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár.

Leszármazás: Az emberiség történetét (és mai életét is) végig kísérik a leszármazással, örökléssel kapcsolatos kérdések, események, problémák. Tulajdonosi szempontból nagy jelentősége van e kérdéskörnek, ezért szükséges megismerni nem csak a törvényeket, hanem a törvények mögött meghúzódó biológiai és társadalmi törvényszerűségeket, és mivel a leszármazás „nem jelenik meg önálló tényezőként”, és teljességét (biológia, emberi kapcsolatok, társadalom) tekintve roppant bonyolult, így a megközelítése sem egyszerű.

Vérségi és törvényes leszármazás – e kettő nagyrészt igen, de nem minden esetben fedi egymást – ezt már az ősidőkben is tudták, ezért alakulhattak ki kezdetben az anyai (matriarchátus) közösségek (az anya biztos), melyeket a törvényesség (a törvényes leszármazás) térnyerésével kiszorított az apai (patriarchátus) rendszer.

A vérségi és törvényes leszármazás azonosságának, különbözőségének bizonyítására a genetika felfedezéséig (és alkalmazásáig) nem volt egyértelmű, minden kétséget kizáró lehetőség – a bizonyosság vagy a gyanú legföljebb a „körülmények” vagy külső jegyek alapján volt feltételezhető.

Vérségi (genetikai) leszármazás: A közvetlen vérségi leszármazás: alapvetően biológiai, genetikai fogalom, egy genetikailag (XX kromoszóma) meghatározott nő és egy genetikailag (XY kromoszóma) meghatározott férfi – testi alkalmasságukat feltételezve – kettejük(!) közös, ivaros szaporodása során megszületett biológiai utódja (utódjaik), kettejük vérségi leszármazói.

A vérségi leszármazás a társadalmi elfogadottságtól független tény – ez az apa és anya – szülők – „biológiai egyesülésből” eredő, megmásíthatatlan leszármazás!

A leszármazott (gyermek) genetikáját javítja (javíthatja) a változatos, távoli (nem rokon) genom szülők közti egyesülés. A közeli (rokon) genomok közti leszármazás (belterjesség) viszont nagy valószínűséggel rontja a leszármazott genetikáját (a nagyobb eséllyel bennmaradó, esetlegesen feldúsuló hibás gén szekvenciák miatt)!

Az „ivaros szaporodás” (biológiai, genetikai) lényegéből adódóan a megszületett gyermekkel kapcsolatosan az anya személye vitathatatlan, azonban egy anya, nem kizárólagosan egy apától hozhat világra (vérségi) leszármazottakat (egy anya, több különböző apa), így az apa valós személyét nem minden esetben lehet egyszerűen megállapítani.

Az egy anya, több különböző apa létrejöttének egyes eseteire nem térünk ki (Az erőszaktól, az el nem fogadott érzelmi kötődésen át, a partnerek gyakori váltogatásáig terjedhet a skála, és a váltogatott partnerek – promiszkuitás – esetében lehet, még az anya sem tudja kétséget kizáróan, hogy a leszármazott mely apától van) – e körülményeknek a törvényes leszármazás vitatása esetében van (lehet) jelentősége.

A vérségi leszármazáshoz nemcsak az „egy anya több apa”, hanem az „egy apa több anya” lehetőség is adott – ez esetekben, a fogantatás és születés közt eltelt jelentős idő okán, az apa van, hogy nem is tud leszármazottjáról, vagy csak sejti, hogy a gyermek az ő leszármazottja.

Az azonos anyától és apától született gyermekek (genetikai) édestestvérek (jelentős genetikai azonossággal), minden más – de egy közös – felmenő esetében a született gyermekek féltestvérek (jelentős genetikai eltéréssel).

Az „egy anya több apa”, és az „egy apa több anya” lehetőségek a vérségi leszármazásra, már önmagukban is elég szövevényes (édestestvér, féltestvér) „rokonsági” kapcsolatokat tudnak létrehozni, egyben nagy veszéllyel, hogy az esetlegesen nem tudott rokoni (leginkább féltestvéri) kapcsolatokból belterjes leszármazottak születhetnek.

Beszélni azért szükséges e lehetőségekről, mert az emberiség története folyamán már a „mástól” való leszármazás gyanúja is sok félreértés, tragédia okozója lehetett, és sok esetben volt is.

Ha az élet csupán a vérségi leszármazásból állna, az ismertek miatt már akkor sem lenne egyszerű a „leszármazás” tan, és az öröklés rendszere, azonban az élet ennél bonyolultabb, a biológiai, vérségi leszármazásra, az ember esetében ráépül egy viszonyrendszer, a közösség, a társadalom által elfogadott „törvényes leszármazás”.

A vérségi leszármazás bizonytalanságának (sok esetben bizonyíthatatlanságának), meghaladására a közösségekben élő „ember” próbált „rendet” tenni, a maga kezdetben esetleges, majd egyre kifinomultabb eszközeivel, normáival, a párkapcsolatok elfogadásával, „megpecsételt” kötésekkel (házasság), a családi élet védelmével és a gyermekek, leszármazók „törvényesítésével”.

Ezek kezdetben csak szokásjog és rítusok, majd később írott törvények lettek, azonban ez a történelem folyamán egyes kultúrákban eltérően alakult (római típusú, iszlám, kínai stb. jogrendek).

Törvényes (a társadalom elismerte) leszármazás: A közösségben, társadalomban élés, az egymás közti kapcsolatok, közösségi elfogadott szokások és törvények így tovább bonyolítják a vérségi leszármazás lehetséges eseteit, azonban a leszármazás, a „saját vér” akkor válik igazán fontossá, amikor megjelenik a magántulajdon és az egyén egyik fontos akarata és teendője, hogy az általa megszerzett vagyont az Ő „saját vére”, törvényes örököse birtokolja majd halála után.

A „törvényes” leszármazás többnyire, egy a közösség (társadalom) által elfogadott, elvárt aktus, az európai kultúrában az egy férfi, és egy nő életének „törvényes” egybekötésével (házasság) indul, és kizárólagos, kettejük életközösségével folytatódik. Az életközösség fennállásának ideje alatt született gyermekek a „pár” (párkapcsolat) törvényes leszármazottjai.

A házasság egyben vagyonközösség is (közös vagyon, különvagyon).

Az európai kultúrkörben a görög – római, a keresztény és a nomád elvek, szokások, normák lettek a kiinduló pontok, és az évszázadokon keresztül e pillérekre alapozva bontakozott ki a törvényes leszármazási elv, mely az egy anya és egy apa alapú családra épül, kezdetben férfi, apai túlsúllyal, de egyre inkább az egyenlőség, a jogegyenlőség érvényesülésével.

Ettől merőben eltérő például az iszlám rendszer, mely többnejűséget is megenged. Ez más leszármazási struktúrákat hoz létre, első, második … sokadik feleség, és féltestvérek sokaságát. A mindennapi élet, de az öröklés ez esetben merőben más, mint az „egy anya, egy apa” rendszerben.

A törvényes leszármazás különböző eseteit tulajdonosi szempontból az utódlás, öröklés, a kitől, ki örököl, és mennyit, vagy milyen hányadban – kérdés eldöntése miatt fontos ismerni.

A tulajdonból, a tulajdonos halála esetén hagyaték lesz, mely a néha nagyon szövevényes leszármazás, és a bonyolult hagyatéki eljárás keretében „kerül” új tulajdonoshoz.Törvényes leszármazás és a hagyaték osztásának különböző esetei, a legegyszerűbbtől:

O – O